Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna gondolataival, tisztelettel és szeretettel köszöntöm a 2020.évi Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a kedves egybegyűlteket, lakosainkat és vendégeinket.

Trianon. Csupán egyszerű szónak tűnik, mégis minden magyar ember számára, egy sokkal bensőségesebb és fájdalmasabb jelentést hordoz.

A trianoni békeszerződés 100. évfordulójának napján nemzetünk történelmének legmegalázóbb, legigazságtalanabb, valamint lélekben és lélekszámban legpusztítóbb eseményére emlékezünk. Száz évvel ezelőtt a központi hatalmak tagjaként más nemzetekkel együtt vesztessé minősíttettünk és ekként lettünk mind közül a legsúlyosabban megbüntetve. Trianon mélységes igazságtalansága az oka annak, hogy feldolgozhatatlan a magyar lelkekben ez a méltánytalan ország-és nemzetcsonkítás. Ha az I. világháborúról beszélünk, akkor a magyarok többsége nem egyszerűen egy elvesztett háborúra gondol, hanem ma is vesztesnek érzi magát. Miért? Mert nincs racionális magyarázat arra, ami történt, mert nincs a miértre olyan válasz, ami a mi lelkiismeretünket megnyugtatva magyarázná meg, hogy igen, a magyarok ezt megérdemelték.

A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével” etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjaival érkezett meg 1920 januárjában Párizsba, de mindhiába. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szükség, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.

 Erre az aktusra 1920. június 4-én került sor a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, ahol a két politikus Benárt Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá a diktátumot, s ezzel szentesítve a történelmi Magyarország szétszakítását. A rendelkezések mindenki számára megdöbbentőek voltak: az ország területe az addigi 283 ezer km2-ről 93 ezer km2-re csökkent. Felvidéket és Kárpátalját Csehszlovákiához, Erdélyt, Partiumot és a Bánát keleti részét Romániához, a Szerémséget, Bácskát, a Bánság nyugati részét és a Muraközt a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz csatolták, nyugaton pedig egy keskeny sávot, a későbbi Burgerlandot Ausztriához. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki az országra, hadsegerét pedig 35 000 főben maximálták, és számos egyéb gazdasági, társadalmi és katonai kérdés kapcsán sértették a vesztes állam szuveneritását.

A béke aláírásának napja gyásznap lett Magyarországon. Félárbócra engedték a zászlókat, megállt az élet, a társadalmat sokkhatásként érte a döntés, mely megtagadta mindazon elveket, mely nevében megszületett. Az elcsatolt országrészeken kisebbségbe szorult magyarság sorsa megpecsételődött, a 20. század második felében kollektív történelmi tragédiák sora kezdődött el, melyek sebeit a Kárpát-medencében, és a világon szétszóródva élő magyar nemzeti közösség a mai napig nem heverte ki.

Talán gondoljuk mindig arra, hány négyzetkilométert és lakost, vasutat és folyót, hány hektár erdőt és szántóföldet vesztett hazánk? Mormoljuk magunkban csöndesen, imaszerűen, a Pozsony, Kassa, Munkács, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka, Eszék alkotta láncot, majd mikor a végére értünk, kezdjük újabb és újabb városokkal, falvakkal? Soroljuk királyaink, íróink, költőink és tudósaink, nemzetünk nagyjainak a nevét, akik a trianoni határokon túl születtek? Vagy pusztán minden egyes nap keljünk fel és feküdjünk ökölbe szorított kézzel az égre tekintve és mondogatva: „Nem, nem soha” vagy „Vesszen Trianon”. Nem tudom, melyik lehet a legjobb megoldás, és melyikkel szolgáljuk leginkább nemzetünket. De talán nem is azért gyűltünk ma össze, hogy erre pontosan választ adjunk. Ki így, ki úgy emlékszik Trianonra, és gondolkodik vele kapcsolatban.

De azt hiszem és vallom, hogy csak akkor tudunk felállni, ha nem gyászolva és keseregve, igazságtalanságot és összeesküvést emlegetve tekintünk az elveszett országrészekre, hanem a fájdalomból erőt merítve, egymás kezét szorosan fogva rakjuk egymásra a megmaradt építőkockákat.

Trianon sebeire csak részben gyógyír az emlékezés és az, hogy évről évre összegyűlünk mi magyarok szerte a nagyvilágban. A legfontosabb, hogy bízva országunkban és egymásban, megteremtsük az elszakított országrészek ezer és ezer szállal történő összekapcsolását.

Beszédem végéhez érve egy Juhász Gyula idézettel szeretném zárni gondolataimat.

„Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.”

Köszönöm a figyelmet!