Mit jelent nekem Trianon?

Nem én vagyok az egyetlen ember, aki nem élt még akkor, mikor aláírták a Trianoni békeszerződést, a magyar nép történelmének egyik legmeghatározóbb eseményét. Tanítják az iskolákban, tájékozódhatunk az interneten, de mára már igen kevesen vannak közöttünk olyanok, akik átélték és pontosan tudják, mi történt. Tudják, hogy hány becsületes magyar szív dobbant akkor egyszerre, hány embernek okozott ez veszteséget és fájdalmat.

Úgy gondolom, magyarnak lenni kiváltság. Nem sok nemzet szenvedett annyit, mint Magyarország az évek során, de mi mégis segítettük egymást a bajban, össze tudtunk fogni és őseink akár az életük árán is védelmezték kicsiny szülőhazánkat. Trianon során családok százezrei lettek elszakítva egymástól. Nem csak az országot darabolták szét, de magát a nemzetet is. Az idő múlásával talán enyhültek ezek a sebek, amiket a szerződés ejtett Magyarország szívén, de el nem múltak. Minden magyar, hazaszerető embernek fájdalmas erről beszélni, hiszen, ha nem is éltük át, nem voltunk ott, nem tőlünk szakították el szüleinket, nagyszüleinket, testvéreinket, mégis érezhetjük a gondolat súlyát és pusztán belegondolni is szívszorító érzés.

Harcoltunk a világháborúban, átéltünk ezernyi meg ezernyi csapást, mi mégis összetartottunk, és a végsőkig küzdöttünk egy közös célért. Mert a magyarok már csak ilyenek. Meglehet, makacsok vagyunk, nem rejtjük véka alá a véleményünket, de ez okozta és még most is ez a kitartás, odaadás, szenvedélyesség okozza népünk sikerét.

Hiszem, hogy a magyar emberek azon kevesek közé tartoztak, akiket nem a hatlom és az anyagi javak vezéreltek a háborúban, hanem a becsület és a testvériség. Küzdöttünk, mert szükség volt rá, harcoltunk, mert azt követelte a haza. Mi mégis mit kaptunk? A legfájdalmasabb és legborzalmasabb büntetést, amivel egy összetartó, hazaszerető népnek a legjobban ártani lehetett. Hiszen mivel lehet a leginkább bántani az egységet, magát az összetartozást? Ha darabokra szedjük. Elválasztották az anyától a gyermeket, a fiútól a lányt, az embertől szülőhazáját, mindezt a becsületünkért, kitartásunkért. Szívbemarkoló érzés lehetett, mikor tudta a kislány, ott van az édesanyja, de nem találkozhattak, az anyuka nem csókolhatta arcon lányát, mert egy határ ékelődött kettejük közé. A kislány felnőtt anya nélkül, az édesanya pedig megöregedett és leélte az életét gyermeke nélkül. A tudat, mindvégig vele volt, benne élt tovább, hiszen sosem felejtette, hogy valaha volt egy lánya, de a gyermek egy másik országé, a nemzet pedig a Trianoné. Így van ez velünk is. Tudjuk, hogy a szomszédos országok 1920. június 4-éig Magyarországhoz tartoztak, sosem felejtjük, hogy egyek voltak, de már egyik sem a miénk így a területek, az emberek helyett már csak a szomorúság és a történelmünk él tovább nemzetünkkel.

Pontosan mit is jelent nekem a Trianon? A puszta kérdésről csupán egyetlen szó, egyetlen érzés jut eszembe, amivel szerintem még sok magyar gondolatát leírom. Ez a fájdalom. A fájdalom, amit egy ország, egy nemzet és egy ember nevében érzek. Szinte hallani lehet az ország szívének keserves zokogását, melyet egy nemzet közvetít az elcsatolt területek láttán. Őszinte, mélyről szóló fájdalom ez, melyet a történelem során csak kevesen tapasztalhattak. Számomra az elcsatolt területek egy kicsit még országunkhoz tartoznak, az ott élő emberek pedig még a mai napig is kicsit magyarok. Hosszú idő telt el 1920. június 4-e óta, de nem felejtjük. Bár talán már kevésbé fájdalmas ez nemzetünknek, úgy gondolom, népünk gyötrelmeit örök időkre a lelkében hordozzák a magyar emberek.

Ugyanakkor büszkeséggel tölt el, ha őseinkre gondolok vissza, hiszen, ha küzdelmükkel nem is érték el a várt eredményt, mégis „megfogyva bár, de törve nem” éltek a Trianon után is, nem számít hol, de magyar lélekkel, magyar becsülettel és véleményem szerint, június 4-én egyszerre dobban millió magyar szív, legyen az a világ bármelyik pontján.

Ködmön Luca